♦ 9 ♦ Jézus... össze vagyok zavarodva.

Ez már tényleg sok. Egyszerre hat fiút szeretni... lehetetlenség. Ötöt teljességgel reménytelenül, a hatodikat meg úgy, hogy téves információk alapján szeret viszont... eléggé rossz érzés. Nem, nem, nem akarok szerelmes lenni! Elegem van!!

Szóval... ma reggel felkeltem. Cssssüütörtök. Ezt mondtam, miután felébredtem az ébresztőóra előre sejtett hatására. Jó hosszan, enyhe undorral. Nem, inkább unottan. Cssssüüüütörtökkkk. Még nem szombat... és nem is péntek. Na mindegy, az idő, az halad, nekem meg muszáj felkelnem. Kimentem, belenéztem a tükörbe. "TE ÚÚRISTEN......." gondoltam, "ezzel muszáj valamit művelni". A hajamra gondoltam. Ha valamihez hasonlítani lehetne, akkor arra a dologra asszociálok, ami... nem tudom pontosan, mi az, azt hiszem, Amerikában szokott lenni, a melegebb tájakon; nagyon könnyű, eszméletlen borzas, és gurítja a szél. Szóval először felöltöztem, majd összekészítettem a tancuccaimat. Felkaptam a hajvasalót, a fésűt és a hajlakkot, és bevonultam a fürdőbe. Hat óra öt körül lehetett... a többiek még alszanak, mindig hatra állítom be az ébresztőt, hogy legyen időm elkészülni. Rendesen felöltözni... ezúttal egy barna-sárga csíkos pulóvert vettem fel, és egy sötétzöld csőnadrágot. Szóval kivasaltam a hajam, és jóóó sok hajlakkot raktam rá... különben előbb-utóbb megint a fent említett vadnyugati akármire kezdene hasonlítani. Ráadásul ma színjátszó is van... úgyhogy haza sem jövök. Mire végeztem, már a többiek is felébredtek. Megreggeliztem, majd elindultam a suliba. A suliba... ahol ott van a sok tanár, a sok utálkozó, de legfőképp MÁRK... nem tudom, vele is mi legyen?!

♦♦♦

Első óra. Matematika. Rűűűűhellem. De Márk ott ült mellettem... helyet cserélt Grétával, aki mellett ülök. A fülembe súgta, hogy a szünetben az épület előtti padon találkozzunk, mert szeretne velem beszélni. Ne, nem akarom... haza akarok menni! Hányingerem van.

♦♦♦

Hánytam. Nem Márk miatt... gondolom. De nagyon fáj a hasam. Szóval hálistennek haza tudtam kéredzkedni. Lefeküdtem az ágyba... szerintem lázam van. Sok ez nekem...

• 8 • Take Me Home

Hát, lottózni nem lottózok azóta sem. 18 éven aluliaknak nem szabad, a szüleim pedig nem hajlandóak... helyette viszont a spórolt pénzemből megvettem a Take Me Home című lemezt. Eszméletlen, hogy milyen jó zenék vannak rajta. De ez mondjuk nem meglepő.
Van ez a projekt, a Bring Me To 1D - amin sajnos sok társammal egyetemben nem vehettem részt, mivel csak 13 éves vagyok. Hallottam, hogy ki nyerte meg... nem gyűlölködök, inkább csak csalódott vagyok. Ennek nem így kellett volna történnie. De nem hiszem, hogy nekem kellett volna megnyernem, még ha játszottam volna is; hiszen én csak pár hete ismerem a srácokat, valaki pedig 2010 óta arra vár, hogy találkozhasson velük. De nem a szerencsés nyertes. Hallottam róla egyet s mást. Directionator, ahogy a többiek nevezik. Ez azt jelenti, hogy cukizza őket, de körülbelül csak Harryt szereti, és/vagy Niall-t utálja... Az élet igazságtalan.

Néha azt kívánom, bárcsak Angliában születtem volna... Olyan szép hely. London is. Meg az összes többi hely. Jó Annának, hogy legalább láthatja... Még az sem érdekelne, hogy olyan csúf az időjárás. És pláne, hogy a 1D angol együttes.

Ma nincsen iskola. A tanárok továbbképzésre mentek. Az a jó, hogy ez nekik ilyen háromnapos program, és mindig pénteken kezdődik. (Kezdődhetne szerdán is, mondjuk...) De a lényeg, hogy most itthon csücsülök. És a Take Me Home-ot hallgatom, amit tegnapelőtt hozott meg a futár. Nem lehet megunni.

És történt még valami. Van egy fiú az osztályban, aki tetszik. Csak két baj van:

• Én nem tetszem neki, csak barátként tekint rám

• Ha összejönnénk, akkor marhára féltékeny lenne a One Directionre. 

De ne... nem akarok szerelmes lenni. Az olyan rossz dolog. Főleg viszonzatlanul. Annyiszor történt már ez velem. Márk a neve, és ő a hatodik viszonzatlan szerelmem... ha tudod, mire gondolok... Nem, egyébként csak viccelek. Tényleg sokszor történt már ilyen. Próbálom kiverni a fejemből... várjunk csak. Éppen most írt Facebookon. Nem akarom elhinni...

M: Szia. :)

É: Szia... :/


M: Vmi baj van??


É: Semmi, semmi. Hagyjuk.


M: Mondd el meghallgatlak. :))


É: Ööö... köszi, kedves vagy, de azt hiszem, nem szeretném elmondani.


M: Ahogy gondolod. Am micsi?


É: Zenét hallgatok.. :)


M: Mifélét? Gondolom nem Vándájreksönt, mint az egész osztályban a csajok. Te olyan... más vagy. Egyedi. :))


Na, ne. Ezt ne. Ezt nagyon, nagyon, nagyon ne. Most mi a francot csináljak? Márknak lehet, hogy bejövök, mert más vagyok, mint a többiek... A francba.


É: Nem, dehogy. :D Michael Jackson-t.

M: Az legalább jó. XD A 1D olyan, mint öt buzi... XDD


É: Igazából nem buzik.


M: Honnan veszed? De te azért nem szereted, ugye? :c


É: Mi...? Én? Ja, dehogy :DD


M: na azért :d azt csak az ilyen kis tinip#csák szeretik. te sokkal jobb vagy, mint ők <3


Basszus... ezt nem hiszem el. Szívecskét írt! SZÍVECSKÉT! Én elájulok. Nem azért, mert olyan jól esik... normális esetben szinte kitörnék a boldogságtól... de most nagy szarban vagyok. Most mi legyen? Titkoljam el előle, hogy szeretem a 1D-t? Pár osztálytársamnak már úgyis elmondtam... De neki nem. Talán nem fogja megtudni. Na mindegy, majd lesz, ami lesz.


É: hogy érted azt, hogy <3?

M: igazából... már régen el akartam mondani...

Nagyon kimelegedtem. Érzem, hogy elvörösödöm. Ez nem lehet igaz! És ezt most nem azért mondom, mert boldog vagyok... vagyis hát félig. 


M: ...hogy tetszel nekem :$$

É: ó... nahát...


Na jó. Erre semmi értelmeset nem tudok mondani... sosem volt még ilyen velem, hogy valaki tetszett, és én is bejövök neki... főleg, hogy azért szeret, mert nem tudja, hogy én is odavagyok egy, őszerinte "nyálas" fiúbandáért. 


M: Ezt most úgy érted, hogy én... én meg nem?

É: hát... öhm... igazából épp ellenkezőleg.


Én főbe lövöm magam. Mibe keveredtem?!


M: ennek nagyon örülök!! <3 el sem tudod képzelni, mióta gyűjtöm a bátorságot, hogy elmondjam. :))) <3 imádlak <3

A gyomrom a torkomban van. Meg a szívem is. Szerencse, hogy ülök... Valahogy sosem kezeltem jól a szerelmi vallomásokat. Mindig zavarba jöttem tőlük... leginkább azért, mert eddig mindig olyan ember vallott szerelmet, aki nekem nem jött be. És... áh, nem tudom. Igazából nagyon boldognak kéne lennem, és az is vagyok... félig. Félig nagyon boldog, félig pedig nagyon nem.


É: <3 Na, nekem most mennem kell :))

Egy frászt kell mennem. De ezt a beszélgetést nem tudom tovább folytatni... Ő az osztálytársam, hétfőn találkozni fogok vele, és nem tudom, hogy fogok a szemébe nézni. Hazugságban kell majd élnem. Nem kellett volna azt mondanom, hogy ő is bejön... más részről meg boldog vagyok. Márk annyira kedves fiú. Nem mondanám túlzottan jóképűnek, de nem is ronda. És tiszta bolond! Mármint jó értelemben. Na mindegy. De ezt nem tudom, hogy fogom túlélni. Hallgassunk egy kis Take Me Home-ot.

×7× Igenis, valóra válnak!

Anna válaszolt a levelemre.

"Lehet, hogy neked nagyobb ajándék... de nekem is, hogy végre van, aki megért. Végre valaki tudja, mit érzek :)"

Hát, igen. Ma nem voltam iskolában. Nagyon fáj a torkom. És Lili sem ment, ezért napközben tudtunk beszélgetni. Már ismerősök vagyunk Facebookon. Ő írt először.


Lili: szia! hogyhogy nem vagy iskolában:

Éva (én): Szia. Fáj a torkom... :/ Veled mi a helyzet?

L: haha :D nekem is. És most mit csinálsz?

É: Az Up All Night-ot hallgatom. Szerintem az a kedvencem :P

L: Nekem pillanatnyilag a Little Things... amúgy te meghallgattad a leaked számokat?

É: a... milyeneket???

L: Leaked. Azaz kiszivárgott.

É: Ja! Dehogy. Eszemben sincs. Hallottam, a fiúk mennyire csalódottak, és haragszanak arra/azokra, akik kiszivárogtatták... ha meghallgatom, akkor a "bűnösökkel" vagyok, így viszont mellettük állok. :P érted.

L: Persze. Én is ugyanígy vagyok. :D 

É: én még nem kérdeztem: te mióta ismered a 1D-t??

L: 2010 óta, amikor az X-factorban feltűntek.

É: Mázlista... :(

L: Miért?

É: jó lett volna, ha már én is a kezdetektől fogva "velük tartok". 

L: hát... megértem. sajnálom. :|

É: :)

L: :))

É: én most megyek. szia, jobbulást:)

L: Szia. Neked is :)


De jó lenne egyszer élőben találkozni a csoport tagjaival. Előbb-utóbb valószínűleg sor kerül rá. Azt hallottam valahol, hogy amit nagyon szeretnénk, az teljesülni fog... és én nagyon szeretném. És szeretnék találkozni a Fiúkkal... nagyon. Istenem, ha egyszer megölelhetném valamelyiküket, soha többet nem kérnék semmit. Semmit. Kivéve, hogy a családomnak legyen jobb... de magamnak már semmit. És egyszer teljesülni fog. Mit tehetnék még érte, azon kívül, hogy hiszek benne? Sok pénzbe kerül... meg kéne nyernem a lottót. 


Ezaz. Lottózni. Az nem olyan drága... és végülis van egy kevés esélyem arra, hogy megnyerjem. Nem sok... de van. De ha nagyon szeretném... na mindegy.

Egyébként ma összepakoltam a szobában. Senki nincs itthon - más ezt arra használná, hogy "illetlen" videókat nézzen, ellenben én megpróbálom valami hasznosra felhasználni az időt. Nagyjából egy órába telt. Zenehallgatással azonban elüthető az idő... főleg, ha azt a bizonyos zenét nagyon szereti az ember.

//6\\ Átlagos szerdai nap

Huh... ma reggel felébredtem, és azt éreztem, hogy nagyon nincs kedvem iskolába menni, és a padot koptatni. Tegnap nem volt ennyire erős bennem ez az érzés, mert izgatott voltam a változás miatt. Nagyjából számítottam valami olyasmi jelenetre, mint ami tegnap lezajlott. Szóval felébredtem. Felültem az ágyban, és pár percig ott ültem egy helyben, gyakorlatilag félálomban még. Aztán majdnem leestem a létráról lefelé menet, majd odabotorkáltam a szekrényemhez, és megint 3 percet eltöltöttem azzal, hogy hálóingben állva bámultam a ruháimat. Arra eszméltem, hogy liabőrös vagyok. A francba, nem megy a fűtés. Kiválasztottam egy piros, fodros pulcsit és egy fehér csőnadrágot. Az a gondolat futott át a fejemen, hogy lassan be kéne szerezni egy One Direction-ös pulóvert. Aztán megreggeliztem, felvettem egy fekete bokacsizmát, majd elindultam a suliba. Mikor kiléptem az ajtón, megcsapott a hideg. Látszott a lehelletem. Ezzel egy picit játszottam, majd elindultam.
A földön lévő levelek már nem is sárgásak, hanem egészen barnák, és szárazak. Csörögnek, amikor közéjük lépek, és lassabban érnek le, amikor beléjük rúgok. Ez egy kissé érdekesebbé teszi a reggeli, unalmas utat.
Odaértem az iskolába. Beléptem az ajtón, jólesett a bent lévő fűtőtestek melege. Felbattyogtam a lépcsőn,  hozzávetőlegesen nulla százalék kedvvel, majd elfordultam balra, és benyitottam a folyosó végén lévő ajtón. A látvány, mely fogadott, nem nagyon hozta vissza az iskolához való kedvem. Öt perc múlva lesz nyolc óra, és a rendetlenség nem olyan, mint a régi diákfilmekben. Papírrepülők helyett csúnya és perverz szavak repkednek a levegőben, néhány lány a telefonját babrálja. Mások a helyükön, csendben várják a tanárt, megint mások a pad tetején, hangosan csevegnek. Elfoglalom helyemet mind a tanteremben, mind a tevékenységben, ami hozzájárul az osztály légköréhez. Csöndben leültem, és előkészítettem a történelem felszerelést. Na ez az, ami szinte soha senkinél nem hiányzik, ugyanis az igazgató a töritanárunk.
Belép az ajtón, és a zajt mintha elvágták volna. Mindenki igyekszik észrevétlenül a helyére slisszolni, hogy nehogy lehordja a tanár.
 - Mit adtam fel múlt órán?
 - Ki kellett jegyzetelni Ausztriát a 14. oldalról - szólal meg valaki.
 - Ki az, aki nem csinálta meg? - kérdezi. Vizslató szeme végigpásztázza a termet. Egy kéz felemelkedik.
 - Te állj neki most, a többiek...
 - Nincs könyvem... - mondja. Nem látszik rajta, hogy nagyon félne.
 - Miért nincs? - kérdezi az igazgató.
 - O... otthonfelejtettem... - más tanár ilyenkor kizavarná az óráról, azonban...
 - Hát, akkor találjunk ki valamit. Nincs esetleg valaki, aki Andráson kívül elfelejtette elkészíteni a házi feladatát? - semmi válasz. Aztán valaki felteszi a kezét.
 - Edit! Szerencse. András, ülj Edit mellé, és készítsétek el közösen. A többiek pedig jegyzeteljék ki a Szovjetunió kialakulását. Nekem most dolgom van - szólt. Egy igazgatónak mindig millió dolga van. - Aki kész a feladatával, mehet szünetre.

Ugye, milyen kedves is igazából az igazgatónk? Igazából tényleg tud szigorú lenni, de általában jófej. Simán leáll kosarazni az ötödikesekkel, nem haragszik meg, ha valaki nem ért vele egyet, és vitatkozni kezd.
A feladat hamar kész lett. Szünetben Grétivel tárgyaltuk ki a One Directiont. Következő óra szintén történelem volt, majd két magyar következett. Az első órán tollbamondást írtunk, a másodikon fogalmazást. Én a történetembe beleszőttem a One Directiont, persze úgy, hogy a tanár ne jöhessen rá. Öt külföldi jóbarátként írtam a fiúkról, akik egyébként zenélnek is, és voltam koncertjükön, meg minden... ötöst kaptam rá.
Az utolsó két óra matek lett volna. Érdekes nap a szerdai, csak háromféle óránk van, és mind a három dupla. De az utolsók elmaradtak, mert a matektanár beteg volt. Na nem baj. Jobbulást neki. Egyébként is elfelejtettem megcsinálni a házit, tegnap egész délután földrajzoztam.

Ma elkészítettem a matekot, aztán beszélgettem a csoportból Lilivel. Lényegtelen dolgokról... és Anna még mindig nem válaszolt. Mi van, tönkrement a gépe?



Elnézést, hogy tegnap nem írtam, és a tegnapelőtti rész nem lett olyan részletes. Nem mindig van időm, de egyébként igyekszem naponta frissíteni a blogot.

o 5 o Első nap Directionerként a suliban

Hűha... ma volt az első iskolanap a "nagy változás" óta. Történt is egy s más. Az egyik szünetben például a padomnál ültem, és a kötelező olvasmányt olvastam. Általános alapzaj vett körül, majd egyszer csak csicseregve odajött hozzám az egyik lány:
 - Te, tudtad, hogy a One Directionnek... - kezdte volna, ám egy flegma, rágózó csaj, akinek fel volt tűzve az élénkvörös haja, közbeszólt:
 - Bahh... hagyd már ezt az uncsi csajszit. Tudod, hogy nem lehet vele semmi olyanról beszélgetni. Gyere inkább, és... - mondta, de én félbeszakítottam.
 - Nem, várj - és odafordultam az első lányhoz. - Hallgatom.
 - Szóval, hogy kiszivárgott néhány dal, és a srácok most elég mérgesek és csalódottak. Én sajnálom őket.
 - Én is, nagyon. Rossz érzés lehet, hogy valamivel egy csomót dolgozol, és valaki, akiben megbízol, feltölti őket az internetre, hogy mindenki számára elérhető legyen.
 - Na mi van, Parasztfalván bevezették az áramot?! - szólt bele még az előbbinél is bunkóbb és ellenszenvesebb csaj.
 - Kuss már! - förmedt rá a lány, aki a One Directionről való beszélgetésünket kezdeményezte. Egyébként Grétának hívják.
 - Igen, elég rossz lehet. De, ha jól emlékszem, a múltkor még tényleg nem szeretted a One Directiont. Na sebaj. Ki a kedvenced?
 - Niall. Olyan szép a szeme... - kicsit elpirultam. A vörös hajú csaj eddig csak nézett, ám most, mintha eddig tartott volna neki, hogy felfogja, ami történik, rántott egyet a szemöldökén, majd közbeszólt.
 - Az az ír kissrác...? Áh, a tököm tele van vele. Olyan kis csicska.
Először éreztem azt, hogy meg kell védenem valakit, akit szeretek. Ökölbe szorult a kezem - nem úgy, mint annak, aki ütni akar, inkább csak azért, hogy ne engedjem kitörni a hirtelen felgyűlt feszültséget.
 - Kuss legyen - mondtam. Magam is meglepődtem: ilyet azelőtt sosem mondtam osztálytársnak. - Ne sértegess senki olyat, aki ezerszer tehetségesebb nálad. Soha sem fogod olyan sokra vinni, mint ő, és tudd meg, hogy százszor szebb is nálad!
A lány - a neve egyébként Kimberli, azaz Kim - felvonta a szemöldökét. Próbált olyan arcot vágni, ami azt sugallja, "mit gagyogsz nekem, te kis földönfutó... nem is fogok törődni veled", de nem nagyon ment neki. Láttam, hogy idegesíti, amit mondok, és hogy magában beismerte, hogy igazam van. Visszafordultam Grétihez.
 - És neked, ki a kedvenced?
 - Nekem Harry. Tudom, a legtöbben őt imádják, de én nem azért, amiért a Directionatorok, hogy szép a szeme, meg cukik a göndör fürtjei. De ha már ismered őket, akkor megérted.
 - Persze, tudom. Hoppá, jön a tanár!
Ilyenkor mindenki villámgyorsan a helyén terem, és úgy tesz, mintha egész szünetben csak a helyén ücsörgött volna, esetleg még egy könyvet is a kezükbe vesznek, hogy a tanár azt lássa, milyen szorgalmasak. Egyébként magyaróra következik. Ez általában unalmas - csak írunk, vagy a tanár felolvas. Még csak nem is túl szigorú: egy hatvanas éveiben járó hölgy, nagy keretes szemüveggel, rövid, göndör, fakó vörös hajjal. Mindig szürke vagy barna ruhában jár. De egyébként én szeretem a magyarórákat. Nem tudom, hogy azért szeretem, mert jó vagyok belőle, vagy azért vagyok jó belőle, mert szeretem. Végülis nem számít. A furcsa az, hogy már négy éves koromban tudtam írni; mindig kérdeztem a szüleimet, hogy ez milyen betű?, az milyen betű? És így azt hiszem, még öt éves korom előtt megismertem az összes betűt. 5-6 évesen már könyveket olvastam; talán ez a korai megismerkedés köt össze a nyelvtan és az irodalom tantárggyal egyaránt.
Ezt el szerettem mondani, a többi tanóra még ennyire sem volt lényeges. Délután hazagyalogoltam, nem lakom messze a sulitól. Maximum egy kilométer. Megettem egy szendvicset, elkészítettem a házimat, majd egész délután a One Directionnel foglalkoztam. Anna még mindig nem válaszolt - valószínűleg nem volt gépközelben.

#4# A One Direction és a családom

Na... vasárnap van. Nemsoká búcsút kell mondanom a kellemes pihenésnek, és kezdődhet újra az iskola. De lesz ebben valami jó is. Nem leszek olyan a One Direction-ről fecsegő lányok között, mint egy turista, aki a Kínai Nagy Falat akarja megtekinteni. Eddig gyakorlatilag semmit nem értettem abból, amit mondanak.

Fekszem az ágyban, hátam mögött párnák, szóval félig ülök. Ide nem esik fény, az ágyam pont az ablakon beszűrődő fénysugarak mellett van. Fülemben fülhallgató - a Little Things szól lágyan, halkan. Lehunyom a szemem. Mély levegőt veszek, és amikor pont a legjobb rész következne... egyszer csak megszakad. A francba, lemerült az elem.

 - Éva! - szól az öcsém. - Alszol? Mit csinálsz ott fent?
 - Zenét hallgattam.
 - Milyen zenét?
 - Nem ismered. One Direction.
A hétéves öcsém rám néz. Elkezdek lekászálódni az ágyról. A másik két testvérem kisvonattal játszanak.
 - Akkor mutasd meg!
 - Jaj, hagyjál már.
 - Léégysziiii!
Bosszúsan sóhajtok.
 - Jól van. De aztán békénhagysz?
 - Igen!
Átbukdácsolok a ruháimon. Rendet kellene rakni. Majd. A gép nincs kikapcsolva, elég megmozgatni az egeret. Nem ülök le. Egyébként egy pad van az asztal előtt, felnyithatós, amiben a tankönyveimet és a füzeteket tartom, melyeknek fele per pillanat az asztalomon hever. A pénztárcám és a körzőm is, meg egy szőlőzsír, egy parfüm, egy szempillaspirál, pár ceruza, egy olló és egy asztali lámpa. Rendet kellene rakni...
Lassan gépelem:
www.youtube.com
Gyorsan csapok rá az Enterre, már-már ingerülten. Na jó, inkább mégis leülök. Ez kényelmetlen. Gyorsan írom be a legismertebb dalt, a What Makes You Beautifult. Enter, klikk. Lassan elindul, kicsit lassú.
 - Ez marhajó! Mi is a neve?
 - One Direction. - azért most már annyira nem vagyok bosszús. Mégiscsak jó érzés, ha az ember kedvenc zenéje elnyeri a tesók tetszését. Időközben a másik öcsém is a fülét hegyezi.
 - Ez tényleg nem rossz. - Feltápászkodik, és ránéz a képernyőre. Kíváncsi a videóra. És a kishúgom is odajön. Együtt nézzük a What Makes You Beautiful-t, és amint véget ér, szinte egyszerre mondják:
 - Még egyszer!!
 - Nem, nem, mára ennyi volt. Csá.
És kimegyek. Anyukám megkérdezi:
 - Hallottam az előbb valami zenét. Mi volt az?
 - One Direction. Nemrég ismertem meg.
 - Ja, az a nyálas fiúbanda, ami mindig megy a rádióban?
 - Nem nyálas, kérlek, ne beszélj így róla!
 - Nocsak. Eddig nem nagyon voltál oda érte, ha jól tudom. - felvonja egyik szemöldökét, kissé gúnyos a hangja.
 - Ebbe most ne menjünk bele - mondom, és visszamegyek a szobába. Belemerülök a kötelező olvasmányba. Tulajdonképpen nem is rossz. De Anyu nincs túl jó véleménnyel a One Direction-ről. Hoppá, még a falamat sem látta. Nahát. Fog majd örülni...

{3} Új barátok - egy második család...

Még mindig nem tudom elhinni, hogy egy - látszólag a többitől semmiben nem különböző - fiúbanda hogyan volt képes arra, hogy megváltoztatta az életemet, és hogy tudott rávenni, hogy feladjam az elveimet. Mintha lenne valami körülöttük. Ez több, mint a szép szemük, a jó hangjuk és a tehetségük... varázslat. Egyébként a mai napomat semmi mással nem töltöttem, mint hogy videókat néztem, és csatlakoztam különböző Facebook csoportokhoz. Egy nap alatt Directioner lettem. Képeket mentettem el róluk, és fanfiction-öket olvastam. Aztán lerajzoltam Zayn-t. /saját kép - a szerk./

Most is a számítógép előtt ülök. Készítettem egy Twitter-profilt, hogy nyomonkövethessem, mi történik a srácokkal. Szóval, az életem 180°-os fordulatot vett, és olyan lettem, mint az összes többi Directioner. Azaz egy kicsit többet kaptam Annától. Megértettem sok mindent: hogy nem kellett volna elítélnem a One Directiont, csak azért, mert sokan szeretik. Hogy akik szeretik, nem mind üresfejű libák. Eddig az voltam - hiába jók a jegyeim, üresfejűségnek számít, hogy elítélek valamit/valakiket, akikről semmit nem tudok. De jó lenne ezt elmondani Nekik! Hogy tévedtem, és hogy sajnálok mindent. És hogy milyen csodálatos emberek. És hogy sokkal szebbé tették az életem.


Az egyik Facebookos csoportból egy Lili nevű lány írt egy üzenetet. Levelezni kezdünk...

"Szia! Hány éves vagy?"

"Szia! Én 13 éves vagyok. És te?"

"Én 14. Mióta ismered a fiúkat? :))"

"Konkrétan... tegnap óta."

"Akkor üdvözöllek a családunkban. A 1Dfamily-ben ;) <3"

"Köszönöm. <3"

"Van már kedvenced? Nekem Harry.."

"Igen, van. Niall."

"Őt is nagyon szeretem. Sokan bántják, tudod?"

"Igen, tudom. Hallottam már. Én sosem bántanék egy ilyen drága teremtményt."

"A mi kis ír manónk... na, nekem mennem kell. Örülök, hogy megismertelek, szia :)))"

"Én is örülök. Szia"


És tényleg örülök. Nem csak udvariasságból mondtam Lilinek. Ahogy lejjebb görgetek a csoportban, látom a hozzászólást... ez a rajongói tábor tényleg olyan, mint egy család. Ha valakinek valami baja van, nyugodtan elmondhatja a többieknek. Ha valaki elveszíti a reményt, és azt mondja, biztosan nem fog találkozni Velük, addig bíztatják, amíg újra pozitív nem lesz. Sosem hagyják cserben egymást... és én nagyon boldog vagyok, hogy egy ilyen nagyszerű társasághoz tartozhatok. Nem is ismerem őket, de tudom, hogy a barátaim. Nem vagyok többé magányos. Írok egy levelet Annának...

"Köszönöm, hogy ezt kérted születésnapodra. Különben sosem tettem volna meg. És ez nagyobb ajándék nekem, mint neked... :) <3"

És ez bizony így van. Boldog vagyok. Nagyon.

~2~ Az életem más lett

Kezdek felébredni, a szemem még csukva van. Megnyugtat a gondolat, hogy szombat van, és nem kell iskolába mennem. Eszembe jutnak a dolgok, amik tegnap történtek, és minden álom kimegy a szememből. Felülök az ágyamban. Uhh... tegnap elfelejtettem fürödni. Rálépek az ágyhoz tartozó létra felső fokára, és megborzongok, amikor meztelen talpam a hideg fémhez ér. Lemászok, csendben, mert a testvéreim még alszanak. Két öcsém van, és egy húgom. Aranyosak, ahogy így együtt alszanak - egy vörös, egy szőkébb és egy teljesesn szőke fej. Elmosolyodom, majd kinyitom az ajtót. A folyosón nincs fűtés - magamra fonom a karjaimat, amíg áttipegek a fürdőszoba felé. Levetem pizsamámat, és belépek a zuhanyzóba. Megnyitom a zuhanyt. Hideg, de lusta vagyok átállítani, viszont így legalább felfrissít. Gyorsan megmosakszom, aztán felöltözöm. Belebújok a papucsomba, és kimegyek a konyhába.

 - Jó reggelt - köszön az anyukám.
 - Jó reggelt - mosolygok rá. Az asztalon vaj van, és... kalács. Meglepődök, és ránézek Anyura. Sötétbarna,  enyhén őszülő haját kontyba fogja. Nem túl idős, de már enyhén ráncos az arca. Pont olyan, mint egy anyuka.
 - Édesapád tegnap éjfélig bent dolgozott a munkahelyén - kezdi -, és ezért több pénzt kapott. Képzeld, sikerült befizetnünk a villanyszámlát - mosolygott. Szeme sarkában ránc jelent meg. Az édesapám autószerelő, és néha előfordul, hogy sokáig marad bent.
 - Nahát, ez nagyszerű - mondtam széles mosollyal. Megkentem magamnak egy kalácsot, és némi eperlekvárt is felleltem a hűtőben. Elfogyasztottam, majd bementem a szobámba. Kapcsoltam egy kis zenét... Persze, hogy One Directiont. Majd elővettem egy nagy kartondobozt, amiben a régi újságaimat tartottam. Elkezdtem kipakolni - volt benne legalább 50 magazin. Régebben bosszús voltam emiatt, de most nagy örömmel tapasztaltam, hogy majdnem mindegyikben van valami a One Direction-ről. Kiszedtem a posztereket, óvatosan, hogy a tűzőgép kapcsa fel ne hasítsa a vékony papírt. Összegyűlt 7 poszter: egy-egy a bandatagokról, egy közös, és egy óriásposzter, amin a Take Me Home borítója van. Olyan boldog vagyok, hogy nevetek. Óvatosan összehajtom a posztereket, és felteszem az ágyamra. Aztán odasétálok az asztalomhoz... általában elkerüli a figyelmemet, de most szemembe ötlik, hogy milyen nagy a rumli a szobánkban. Sajnálattal látom, hogy nagy részét az én széthajigált ruháim teszik ki... sebaj. Majd később elpakolom, most fontosabb dolgom van. Sokkal fontosabb - gondolom magamban, és elmosolyodok.
Kihúzom az asztal fiókját. Itt is egy csomó minden van. Ceruzák, radírok, filctollak, egy régi napló, aminek nem tudom, hol a kulcsa, egy másfél éves születésnapi meghívó, egy karkötő, egy olló, folyékony ragasztó... és sok minden ehhez hasonló. Kis kotorászás után megtalálom, amit keresek: a ragasztószalagot. Felmászom az ágyamba, és megfogom a hozzám legközelebb eső posztert.
Nem telik bele öt perc, és a kis kuckóm - ami gyakorlatilag a kétszemélyes emeleteságy felső emelete által elhatárolt rész - teljesen ki van plakátolva. Középen kihagytam egy kis helyet. Újra lemegyek az asztalomhoz, majd fekete temperát és egy ecsetet veszek elő a mindent-tároló fiókból. Nagy betűkkel felmázolom a falon található üres falra: ONE DIRECTION, és a végére még egy szívet is biggyesztek.

Elégedetten szemlélem művemet, majd odaültem a gépemhez. Egy új üzenet Annától.

"Igen, tudom. Örülök, hogy ezt végre te is belátod. Sosem mertem volna remélni ;) Nézd meg ezt a videót! Ha jönnek Magyarországra - az sokára lesz, addigra én is otthon leszek - akkor mi is elmegyünk egy koncertre, ugye?? :) http://www.youtube.com/watch?v=WziZm7mXA10 "


Én pedig ezt válaszoltam:


"Persze. Ha lesz elég pénzem. Majd minden ünnepre pénzt fogok kérni, hogy összegyűljön annyi, amennyit egy jegyért fizetni kell." Másoknak ez nem ilyen nehéz... "De te szerencsésebb vagy. Angliában nem voltál koncerten?"

Enter. Á, dehogy, nem volt eddig elég gondolat a fejemben. Persze, ez egy zenével foglalkozó banda - nagyon sikeres, és egy csomó koncertjük van. Magyarország meg egy kicsi, szegény ország, nem nagyon fog sor kerülni arra, hogy idejöjjenek, mert miért is tennék? Na, de nézzük a jó oldalát: minél később jönnek, annál több időm van gyűjteni. 


Google keresés: One Direction concert dates 2013

New York... Atlanta... Anglia... Nem, Magyarországra sajnos - vagy szerencsére? - nem jönnek. A jegyárak pedig, ahogy a külföldieket néztem, 300 dollár körül kezdődnek, de láttam több ezer dollárért, ami leglalább félmillió forint. 300 dollár is hatvanezer forint körül van. Szóval húzós. De nekem megéri, akkor is, ha 3 évig nem kapok semmit se karácsonyra, se a születésnapomra. 

! 1 ! Minden itt kezdődik...

Péntek délután van. Ma nem kellett iskolába menni - őszi szünet van. Otthon ülök egész nap. Nem megyek át a barátaimhoz - nekem nincsenek barátaim, csak egy. Ő Angliában van. Nem irigylem őt, pedig mindenki ezt teszi - imádják Londont, mert odaköti őket valami fiúbanda. One Direction a neve - hogyne tudnám, az osztálytársaim másról sem beszélnek. De engem valahogy nem köt le ez az egész.

Éppen egy fa tövében ülök. Szeretek sétálni. November van - ilyenkor, ha felnézek egy fára, látom, hogy helyenként átcsillan a napsugár. Az orromat csípi a hideg, de egyáltalán nem zavar. Sőt, kellemes. Madarak már nem csicseregtek - néhányan melegebb éghajlatra húzódtak, mások az odújukban húzódtak meg. Csend van, hallani lehet, ahogy egy bogár mászik egy levélen. Igazából... a természet nagyon csodálatos dolog. Néha igazán elfeledkezem mindenről, arról, hogy én iskolába járok, osztálytársaim vannak, és hogy mennyi minden van a világon... jól esik csak leheveredni a hűvös fűbe, a levelek közé, és akkor kelni fel, amikor már igazán fázni kezdek. Hányadika is van ma? November 2. Öt nap múlva hazajön a barátnőm, és pont akkor lesz a születésnapja.

Hideg van. Már kezd sötétedni, az ég szürkéskék. Egy varjú repül el felettem. Feltápászkodom, és elindulok hazafelé... mélyet szippantok a friss levegőből, ami megtelik a lehullott falevelek édes-keserű illatával. A lábujjaimat összedörzsölöm, hogy enyhítsek a hidegen, nyakamat pedig behúzom a galléromba. Lassan bandukolok hazafelé, és azon gondolkozom, vajon mivel lepjem majd meg a barátnőmet. Hirtelen feltámad a szél, és az arcomba csap. Megszaporázom lépteimet. Egy kis faluban lakom, az erdőtől néhány kilométerre. Lefutok a domboldalon, a kapucnit lefújja a szél a fejemről. Nem bánom.

Végre hazaértem. Ahogy az ajtón belépek, átfázva, a meleg kellemesen szúrni kezd, amikor kezemet a radiátor felé tartom. Belebújok a papucsomba, és kimegyek a konyhába.

 - Van itthon valami? - kérdezem.
 - Egy kevés kenyér. De a vaj elfogyott - válaszol édesanyám.
 - Na, nem baj. Majd holnap veszünk, addig is jó lesz magában, egy kis tejjel.
 - Nem, attól tartok, holnap sem lesz vaj. Még nem fizettük ki a villanyszámlát - mondta bánatosan.
 - Hmm... nem baj - mondtam zavartan. Más nem jött ki a számon. Nekem van egy saját számítógépem, ami ugyan nem ér annyit, hogy eladjuk, attól még elég rossz érzés. - Mi lenne, ha én is megpróbálnék valahogy pénzt keresni?
 - Nem, kicsim. Szó sem lehet róla.

Belenyugodtam hát. Nehéz szívvel vágtam egy szeletet a félig megszáradt kenyérből, de tejet nem töltöttem magamnak. Lekuporodtam a kis számítógépem elé, és betakartam a lábam.
Jött egy üzenetem, Annától - a barátnőmtől, aki Angliában van.

"Mégsem jövök vissza hetedikére. Sajnálom. Születésnapomra csak egyetlen kérésem van: hallgasd meg ezt a dalt, és nézd végig ezt a videót - még ma, mert ma jelent meg. http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=xGPeNN9S0Fg aztán kérlek, olvasd el valahol a feliratát. Biztos megtalálod"

Rákattintottam a linkre. Bosszúsan láttam a feliratot: "One Direction". Egyik szemöldökömet felvontam. Nem szándékosan, de az volt bennem: engem nem fogtok holmi fiúbandácskákkal elvarázsolni. Ragaszkodtam ahhoz a tudathoz, hogy én más vagyok, mint a mai tinilányok.
Elindítottam. Elkezdődött, mint egy egyszerű, romantikus dal. Be kell vallanom, elég szép hangja van a fiúnak, aki először énekel. És... tényleg máshogy néz ki, mint egy átlagos fiú.
...
Nagyjából a harmadik harmadánál énekel egy fiú. Gyönyörű, és tetszik, hogy a szemembe néz. Anna tévedett, nincs szükségem dalszövegre. Tökéletesen értek belőle minden szót, és a dal elérte a hatását. Könnyezek, és ezért először mérges vagyok magamra. Ez a dal annyira gyönyörű... igen, ezzel küszködtem eddig. Felszínre tört bennem, hogy valójában nagyon is érdekel, hogy nézek ki, hiába próbálom elrejteni... és bűnbánóan nézem meg a videót újra és újra, látva, mennyire félreismertem ezt a bandát. Miért is kellett ítélkeznem, amikor még semmit sem tudtam róluk?!

Igen. Pontosan ez az, amit mindenáron el akartam kerülni. Olyan lettem, mint a többiek. Sorra meghallgattam az összes zenéjüket, ez nagyjából másfél óra volt.
Sok mindent le szerettem volna írni Annának a levélben, hogy nagyon sajnálom, hogy ítélkeztem a One Direction felett, hogy megdobogtatták a szívem, főleg ketten közülük, hogy megtört valamiféle pajzs a szívem körül... de végül csak egy rövidke mondatot írtam.

"A One Direction csodálatos..."

Tényleg minden megváltozott. És ez nagyobb ajándék volt nekem, mint Annának. Most már nem bánom, hogy feladtam az elveimet. Megnéztem a Year In The Making-et, s ezzel az alapvető dolgokat megtudtam a bandáról. Szégyelltem magam, mert az apukám is mindig azt mondta, hogy ezeket is csak a pénz hajtja, és ugyanolyan banda, mint a többi, és maximum 2 évig lesznek a rivaldafényben... én pedig egyetértettem vele. Most pedig rátöltöttem az összes dalt az MP3 lejátszómra. Büszke vagyok magamra.

Kikapcsoltam a gépet. Zúgott, majd kék lett a képernyő. Kijelentkezés... Zúg a kompjúter. Zúg a fejem. Kicsit sok, ami ma velem történt. A Windows leáll. - közli egy fehér felirat. Hál' istennek. Ma már kicsit sokat mutatott nekem ez a gép. Túlságosan is sokat. A fejemben gondolatok százai kavarognak, miközben mászom fel az emeletes ágyra. Lehajtom fejemet a párnára. Oldalt fekszem, és a takarót a vállamra húzom. Behajlítom a térdemet, így könnyen el tudok aludni... azaz most nem lesz annyira könnyű. Látom, hogy a képernyő elsötétül, aztán becsukom a szemem. De nem tudok aludni, még mindig a One Direction jár a fejemben.

...

Bárányokat számolok. Eltelt már legalább egy óra. Már kicsit álmosabb vagyok ugyan, de még mindig nem eléggé ahhoz, hogy elaludjak. Valahogyan el kellene terelnem a fiúkról a gondolataimat. A bárányok túlontúl unalmasak ahhoz, hogy ezt a feladatot elvégezzék. Akkor most elképzelem, hogy egy virágos réten vagyok... fekszem... ONE DIRECTION. Jó, akkor esik a hó. Karácsony van, és... ONE DIRECTION. Tavasz van, madárkák csicseregnek, egy vízesésnél vagyok, és virágillat van. ONE DIRECTION. Tudom már. Bekapcsolom az MP3 lejátszómat... hallgatom a Moments-et, a Little Things-t. Ezek nyugodtak. Már majdnem elalszom... elhomályosodik előttem a világ... a kis fények is, amik a szobában vannak. Utolsó gondolatom a One Direction...