|| 11 || Márk ♥

Szegény Márk. Nagyon sajnálom őt. A parkban találkoztunk, mivelhogy téli szünet van. Megbeszéltem vele a dolgokat... és nagyon szomorú volt.

 - De hát miért hazudtál? Miért mondtad, hogy nem szereted az egydét?
 - Azért, mert nem lettél volna képes elfogadni, hogy igenis szeretem őket.
 - De így meg... hamis reményeket ültettél belém. Ez kegyetlenség volt, drágám... - nagyon szomorú volt.
 - Ne drágámozz! Nem járunk! És tudom, hogy kegyetlenség volt... most már belátom, hogy rosszul tettem! És sajnálom. Nem akartalak megbántani. - A hangom egészen elhalkult. Márk nagyon aranyos fiú. - Nem ezt érdemled. Te viszont elfogadhatnál azzal együtt, hogy szeretem őket! Nyilván nem úgy, mint... mint téged, de...
 - Őket csak a hülye, idióta, elkényeztetett libák szeretik! Egy ostoba fiúbanda, és... - kezével hadonászott közben.
 - Hát tudod, nagyon tévedsz!! Nekik is van lelkük, ők nem olyanok, mint a többi sztár! Akár a szomszéd srácok is lehetnének.
 - Na, az aztán csúcs lenne. Öt ilyen buzi faszt a házam környékére...
 - Hogy merészelsz...?! Azt hittem, te ennél értékesebb vagy. Tűnj el innét! Tee... te is csak a külső alapján ítélsz! És tudod mit?! Ők hatmilliószor többet érnek nálad! - sarkon fordultam, és elrohantam. Ő meg csak állt ott, mint akibe beléhasított a villám.

Igazából már nem is sajnálom őt. Megérdemelte. Jó, persze, sajnálom... mert mégiscsak szeretett... de ugyanakkor megérdemli, ha nem képes elfogadni úgy, ahogy vagyok. Ez azért mégiscsak sok: ha egy fiúbandát szeretek, akkor ő már nem szeret engem. Igaz, a 1D több, mint egy egyszerű fiúbanda. De neki nem. Neki ez nagy megkülönböztetés, hogy valaki milyen zenét, együttest szeret. Utálatos egy alak.

Hideg van! Brr. Hazafelé bandukolok. December 28-a van, majdnemhogy a tél közepén járunk. Szorosabbra húzom magamon a kabátomat. A szél az arcomba fúj. Megállok, és hátranézek: még mindig ott van. Hihetetlen. Elkezd szaladni felém.

 - Hé! Várj egy kicsit! Légy szíves!

Én dacosan mentem tovább, a széllel szemben. Nyakamat behúztam a fekete kabátomba, és úgy tettem, mintha nem vennék róla tudomást. Utolért, s megérintette vállamat.

 - Ne haragudj.

Megálltam.

 - De igen! Haragszom! Tudod mit?! Vérig sértettél!!
 - Nem akartam...
 - Ó, igen?! - lérdeztem gúnyosan. - Hogyhogy nem akartad?
 - Vagyis... buta voltam. Azalatt a pár perc alatt, miután elmentél, végiggondoltam a dolgokat, és...
 - Egy hét nem volt rá elég?!
 - ...és rá jöttem, hogy hülyeség volt. Hogy hülyeség volt az alapján ítélni, hogy milyen zenét szeretsz.
 - Csakhogy rájöttél - feleltem még mindig kissé gúnyosan, de már enyhébben.
 - Bocsánatot szeretnék kérni tőled. - elmosolyodtam. Egész közel állt hozzám. Egy fejjel magasabb nálam. - Szeretlek. Tényleg - és megcsókolt. Ez volt életem első csókja...
 - Megbocsátok - mondtam.

# 10 # rövid rész. Szomorúság

Én már megszoktam, hogy minden szerelmem viszonzatlan. Igaz, nem vagyok még idős... de voltam már szerelmes, nem egyszer, nem kétszer. De sosem lett belőle párkapcsolat. Most meg van egy fiú, aki viszontszeret... és ilyen bonyodalmakba kell keverednem?  Helytelen.

Ma elvileg munkanap volt, de nem mindenhol kellett iskolába menni. Nálunk sem, szerencsére. Nem kellett találkoznom Márkkal, ezért van időm kigondolni, mi is legyen. Sokáig nem aludtam tegnap. Márk miatt. Ezért reggel hulla fáradtan keltem. Az első gondolatom Márk volt. A második is... és a harmadik is.

Szerintem tisztázom vele a dolgot. De sajnos csak hétfőn tudom... mert üzenetben bunkóság lenne. De... olyan rossz érzés lesz összetörni a szívét! Nem akarom. Olyan nagy fájdalmat lehet így okozni... megtapasztaltam már elégszer ahhoz, hogy tudjam, mekkora súlya van a szavaknak.