|| 11 || Márk ♥

Szegény Márk. Nagyon sajnálom őt. A parkban találkoztunk, mivelhogy téli szünet van. Megbeszéltem vele a dolgokat... és nagyon szomorú volt.

 - De hát miért hazudtál? Miért mondtad, hogy nem szereted az egydét?
 - Azért, mert nem lettél volna képes elfogadni, hogy igenis szeretem őket.
 - De így meg... hamis reményeket ültettél belém. Ez kegyetlenség volt, drágám... - nagyon szomorú volt.
 - Ne drágámozz! Nem járunk! És tudom, hogy kegyetlenség volt... most már belátom, hogy rosszul tettem! És sajnálom. Nem akartalak megbántani. - A hangom egészen elhalkult. Márk nagyon aranyos fiú. - Nem ezt érdemled. Te viszont elfogadhatnál azzal együtt, hogy szeretem őket! Nyilván nem úgy, mint... mint téged, de...
 - Őket csak a hülye, idióta, elkényeztetett libák szeretik! Egy ostoba fiúbanda, és... - kezével hadonászott közben.
 - Hát tudod, nagyon tévedsz!! Nekik is van lelkük, ők nem olyanok, mint a többi sztár! Akár a szomszéd srácok is lehetnének.
 - Na, az aztán csúcs lenne. Öt ilyen buzi faszt a házam környékére...
 - Hogy merészelsz...?! Azt hittem, te ennél értékesebb vagy. Tűnj el innét! Tee... te is csak a külső alapján ítélsz! És tudod mit?! Ők hatmilliószor többet érnek nálad! - sarkon fordultam, és elrohantam. Ő meg csak állt ott, mint akibe beléhasított a villám.

Igazából már nem is sajnálom őt. Megérdemelte. Jó, persze, sajnálom... mert mégiscsak szeretett... de ugyanakkor megérdemli, ha nem képes elfogadni úgy, ahogy vagyok. Ez azért mégiscsak sok: ha egy fiúbandát szeretek, akkor ő már nem szeret engem. Igaz, a 1D több, mint egy egyszerű fiúbanda. De neki nem. Neki ez nagy megkülönböztetés, hogy valaki milyen zenét, együttest szeret. Utálatos egy alak.

Hideg van! Brr. Hazafelé bandukolok. December 28-a van, majdnemhogy a tél közepén járunk. Szorosabbra húzom magamon a kabátomat. A szél az arcomba fúj. Megállok, és hátranézek: még mindig ott van. Hihetetlen. Elkezd szaladni felém.

 - Hé! Várj egy kicsit! Légy szíves!

Én dacosan mentem tovább, a széllel szemben. Nyakamat behúztam a fekete kabátomba, és úgy tettem, mintha nem vennék róla tudomást. Utolért, s megérintette vállamat.

 - Ne haragudj.

Megálltam.

 - De igen! Haragszom! Tudod mit?! Vérig sértettél!!
 - Nem akartam...
 - Ó, igen?! - lérdeztem gúnyosan. - Hogyhogy nem akartad?
 - Vagyis... buta voltam. Azalatt a pár perc alatt, miután elmentél, végiggondoltam a dolgokat, és...
 - Egy hét nem volt rá elég?!
 - ...és rá jöttem, hogy hülyeség volt. Hogy hülyeség volt az alapján ítélni, hogy milyen zenét szeretsz.
 - Csakhogy rájöttél - feleltem még mindig kissé gúnyosan, de már enyhébben.
 - Bocsánatot szeretnék kérni tőled. - elmosolyodtam. Egész közel állt hozzám. Egy fejjel magasabb nálam. - Szeretlek. Tényleg - és megcsókolt. Ez volt életem első csókja...
 - Megbocsátok - mondtam.